Tettető teher,
tudja s belelehel
egy évődő átkot
Nem igaz mit látok!
Csente csókja, cserfes bókja
s keservben üdvöt adott,
de kérdő szavam óvna, Nem!
Intett, s keservvé silányított
egy ily kincset,
kételybe burkolta
a gyémánt bilincset.
de Ébredni vágyom, hisz
már Ő maga!
Akkor még is,
miért kínoz a múlt
szaga?
Szavait félve, de bizton remélve
Neki adom még is, magamból,
mi enyém!
Eltűnik a tétova remény
s igaz lelket ölt, menten!
Ígéret, nem lesz már
ki így áld éltében,
Minden!
