Népharag

Míg élek hiszek,

hibát hibára, halottat anyjának könnyébe,

áldom a szenvedőt, óvja a jövő,

mert élni égve, érni a vérben

a nép nem fog!

Csak düh dúvada dúl,

derűtől elmart szívükben,

s eltűnik majd a kevesek uralma,

a koldusok dühében!

Égni fog minden álnok

ha hiszik ha nem

rájuk száll az ÁTOK!

Ébredő

Csónakban csatangol egy maréknyi ember,

uralva óvatlan, majd fedezéket nem lel.

Aludj álnok, a nép lassan csak felkel!

Csontok s vércsermely,

ilyen idea, többé már nem kell!

Kova kobak, ég majd a hajó

az élet aranya söpri el

csorba szívünk szótlan kémlel

s eltűnik majd mi halandó!

Múlt=zápzug zúgó zsibongó tályog ¤¤¤¤¤¤¤ Jelen=Remény, ritka róna, utam rója

Tettető teher,

tudja s belelehel

egy évődő átkot

Nem igaz mit látok!

Csente csókja, cserfes bókja

s keservben üdvöt adott,

de kérdő szavam óvna, Nem!

Intett, s keservvé silányított 

egy ily kincset,

kételybe burkolta

a gyémánt bilincset.

de Ébredni vágyom, hisz

már Ő maga!

Akkor még is,

miért kínoz a múlt

szaga?

Szavait félve, de bizton remélve

Neki adom még is, magamból, 

mi enyém!

Eltűnik a tétova remény

s igaz lelket ölt, menten!

Ígéret, nem lesz már

ki így áld éltében,

Minden!

Csalfa Álom

Álmodni,

óva intelek barátom!

Mi a fejedben való, ócska Kánon.

A remény relikvia,

csókcsata haramia,

ezer tüske remél,

s te ütöd magadba!

Változni lehet, ha

lomhán is, ez Ékes!

Eltűnik a Hálában

minden mi oly fényes.

már eszmélő a szív

gyermeki és erényes.

Nem kell a keserűség

hogy hasztalanul fájjon

Higgy csak Benne...

Így a való is lehet Kánon!

Ego

Régi sérelmeken lovagolva, puffog hamis pompába bújva,

csendesen csacsog, suttog, a múlt hamvait rágva,

karmait erősen a jövőbe vájja.

Itt élsz, még is távol, szalmabáb a pillanat.

A jelen jég, törékeny, tolvaj látszat,

kesereg az én, minden méla káprázat.

Hazug tanácsok, tompa ácsa

magányba kerget.

Dühvel, dúvadként, szótlan árva

még is így fenyeget!

Smaragd Éden

két Egész 

Nincs érzet!

Tompa ólom,

hűvös képzet,

torkom szorítja.

Bennem rejtett világ,

látni látod, de érezni,

évődő szemeddel,

oh nem várod!

Vak pátoszkép, örök még-idő,

de álom a sötét,

csónak nélkül süllyedő.

Az a tekintet, tűnni

tudom sose fog!

Tudni mi voltam,

s vagyok, nem fogod!

Te magad vagy, s Én

a Te képedre, ismersz,

de béke balga bódulatban,

hiszed ha fáj az már,

nem Én voltam.

Te nem látsz,

és Én sem Téged!

Megnyitni Lényed képtelen,

mert mi igaz az életen,

csak az Enyém, s Tiéd

Önálló Lények, külön,

s mégis egyben.

Valós a látszat,

de olykor csak képtelen.

Vágy

Láthatatlan

Eleven életem, tekintetek tengerébe temetve élhetem.

Ha nincs ki lát, érez, figyel, csorba csonk csak,

csendben haldokol mi emberré tesz.

Az érzelem, változó kegyelme ad ízt,

a nap csak úgy lesz való ha látnak.

Tompa keserv, ha szürke valóm,

egy dobbanásnyi pillanatra sem élhet, Bennetek!