Régi sérelmeken lovagolva, puffog hamis pompába bújva,
csendesen csacsog, suttog, a múlt hamvait rágva,
karmait erősen a jövőbe vájja.
Itt élsz, még is távol, szalmabáb a pillanat.
A jelen jég, törékeny, tolvaj látszat,
kesereg az én, minden méla káprázat.
Hazug tanácsok, tompa ácsa
magányba kerget.
Dühvel, dúvadként, szótlan árva
még is így fenyeget!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése