Smaragd Éden

csak, Tudod!

Bizonyos, érzed, és lassan Tudod,

része a mának, gyógyítja a múltad.

Jövő nélkül, ha szakadék a bizonyosság,

akkor is Ő kell!

Téboly, valóban!

Mintha te lennél,

beleolvadsz a karjaiba,

Tudod, csak itt van a helyed.

Akár meg is halhatnál,

meg is halnál érte!

Mindenem, Csoda valóm,

menedék a Lelke,

az én Drágakövem.

Csodálom, szeretem, mindenhogy,

Gyöngén idegesen,

Férfiként Szerelmesen,

Gyermekin megsebzetten is,

Ő az én Gyémántom…

Egyszerű, Szeretem!

Éter Étek

Üdv, az Éterben, véred veszi a kétség karcos ökle

Csónakban vergődve, remény a holnap, de a gondolat

Az a rohadt gondolat, csak semmibe venne

Zakatol szüntelen, Én felszívódom sodródom.

Csendben nyög a kétség, suttog a remény

Fejemben még is zaj, párbaj téboly! Kemény,

a lélek játéka, hisz szólni nem mer ő sem!

Érezni a szív szokott, de realitása nincsen.

És az elme?

Az a rohadt elme csak kombinál, csacskaság világa,

a szívvel együtt menekülj, ez az ember halála

Szembeszállni nekem kell! Én vagyok a lélek?

Akkor kussban van a „világ” Én, takarja a képet!

Én vagyok én a téboly tetején, hentesbárd kezem

az utolsó perc vesztében, mégis hallgat a szentem!

Hazugság, tudod, gyáva a Szamár,

Kesereg a semmin, Éterén a kanál.

Fejbe csapva tántorog, lenyeli a fáma,

mert hót ziher hogy megint Én esem

Pofára!