Üdv, az Éterben, véred veszi a kétség karcos ökle
Csónakban vergődve, remény a holnap, de a gondolat
Az a rohadt gondolat, csak semmibe venne
Zakatol szüntelen, Én felszívódom sodródom.
Csendben nyög a kétség, suttog a remény
Fejemben még is zaj, párbaj téboly! Kemény,
a lélek játéka, hisz szólni nem mer ő sem!
Érezni a szív szokott, de realitása nincsen.
És az elme?
Az a rohadt elme csak kombinál, csacskaság világa,
a szívvel együtt menekülj, ez az ember halála
Szembeszállni nekem kell! Én vagyok a lélek?
Akkor kussban van a „világ” Én, takarja a képet!
Én vagyok én a téboly tetején, hentesbárd kezem
az utolsó perc vesztében, mégis hallgat a szentem!
Hazugság, tudod, gyáva a Szamár,
Kesereg a semmin, Éterén a kanál.
Fejbe csapva tántorog, lenyeli a fáma,
mert hót ziher hogy megint Én esem
Pofára!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése