Múlt=zápzug zúgó zsibongó tályog ¤¤¤¤¤¤¤ Jelen=Remény, ritka róna, utam rója

Tettető teher,

tudja s belelehel

egy évődő átkot

Nem igaz mit látok!

Csente csókja, cserfes bókja

s keservben üdvöt adott,

de kérdő szavam óvna, Nem!

Intett, s keservvé silányított 

egy ily kincset,

kételybe burkolta

a gyémánt bilincset.

de Ébredni vágyom, hisz

már Ő maga!

Akkor még is,

miért kínoz a múlt

szaga?

Szavait félve, de bizton remélve

Neki adom még is, magamból, 

mi enyém!

Eltűnik a tétova remény

s igaz lelket ölt, menten!

Ígéret, nem lesz már

ki így áld éltében,

Minden!

Csalfa Álom

Álmodni,

óva intelek barátom!

Mi a fejedben való, ócska Kánon.

A remény relikvia,

csókcsata haramia,

ezer tüske remél,

s te ütöd magadba!

Változni lehet, ha

lomhán is, ez Ékes!

Eltűnik a Hálában

minden mi oly fényes.

már eszmélő a szív

gyermeki és erényes.

Nem kell a keserűség

hogy hasztalanul fájjon

Higgy csak Benne...

Így a való is lehet Kánon!

Ego

Régi sérelmeken lovagolva, puffog hamis pompába bújva,

csendesen csacsog, suttog, a múlt hamvait rágva,

karmait erősen a jövőbe vájja.

Itt élsz, még is távol, szalmabáb a pillanat.

A jelen jég, törékeny, tolvaj látszat,

kesereg az én, minden méla káprázat.

Hazug tanácsok, tompa ácsa

magányba kerget.

Dühvel, dúvadként, szótlan árva

még is így fenyeget!

Smaragd Éden

két Egész 

Nincs érzet!

Tompa ólom,

hűvös képzet,

torkom szorítja.

Bennem rejtett világ,

látni látod, de érezni,

évődő szemeddel,

oh nem várod!

Vak pátoszkép, örök még-idő,

de álom a sötét,

csónak nélkül süllyedő.

Az a tekintet, tűnni

tudom sose fog!

Tudni mi voltam,

s vagyok, nem fogod!

Te magad vagy, s Én

a Te képedre, ismersz,

de béke balga bódulatban,

hiszed ha fáj az már,

nem Én voltam.

Te nem látsz,

és Én sem Téged!

Megnyitni Lényed képtelen,

mert mi igaz az életen,

csak az Enyém, s Tiéd

Önálló Lények, külön,

s mégis egyben.

Valós a látszat,

de olykor csak képtelen.

Vágy

Láthatatlan

Eleven életem, tekintetek tengerébe temetve élhetem.

Ha nincs ki lát, érez, figyel, csorba csonk csak,

csendben haldokol mi emberré tesz.

Az érzelem, változó kegyelme ad ízt,

a nap csak úgy lesz való ha látnak.

Tompa keserv, ha szürke valóm,

egy dobbanásnyi pillanatra sem élhet, Bennetek!

Monasz

Végjáték

Szabadíts meg önvaló, hogy teremtő lélegzetem valóvá lehessen! Eressz börtönödből, tébolyult nem vagyok! Szerettem egykoron, s tudom Szeretni is tudok!

Gyarló világ, tiszta lelket tántorított, de belül ott a fény, a félelem folyó korcsosult.

Ott vagyok én önvalóm! Feltétlen, szabadíts meg kínomtól hogy jelenem megéljem! 

Egy akarok lenni önnön magam s látni, érezni a létet belül minduntalan. Kényszerű szánalom, széna dühe takarodj! Csorba volt a világ de az ember igenis Tudott! Tudni fog érzéssel, tapasztalni mert hűvös a katlan, s a szólam a zene mi belőle szól csak süket füle lakatlan! Érezni fognak, vétek kegyelme!

Mellőző, mohó világod, véges, tudd hát gyenge a virág és acél a szurok. A keménytől óvakodj!

Szeretünk Szólam, benned a szépség költő s művész a sóhajok hírnöke, anyagi alantas szurok takarodj az erdőbe. A szólamnak fenn a helye vezesse a világot, mert káosz az ember ki szépet még nem látott!

Tavaszra gyúl a még-idő, Szeretni kész az Ember! 

Örök igazság, suttogó ritmusa, tudom s tudod már...

Te leszel a léha,

mert a gyenge győz, s a dolgos préda! 

Monasz

Birtok balga bódulat, martaléka mímelt még-idő. Hajlani a Szerető, szólni képtelen! Hisz nem ő szól, múmia egy halott lélegzeten. Folytotta folyó dühe s somolygó saroktüze. Tenni akart, épített hát óvó kemény falakat.

Csodálta mi övé, öntött aranyat a gyémántra, de silány utánzat lett mi gazdag volt egykoron. Gulág kapu s sorra fedi a halálos korom. Hitvány e tett! Virágból martalék, börtön birtoka, s bűzös rothadás a feltétel, nem tűnik soha.

Birtok börtön, mi nem Szeretet csak mímelt múmia vállán gyászos kerevet. Múltat cipel, munka minden perce. Adni szabadon mint egykoron, többé már nem szeretne!

Kerengő bú, birtok a te neved, aki így tesz tompa tébolyult nem érdemel szerelmet!

Tükör

Tükör Én

Békevaló, az igaz Egy,

szónak csellel, el nem fed.

Látom a szemét, óvatos vagy,

Eltűnő téboly?

Űzött még e Vad?

Együtt nevetni, csendben lebegni,

együtt a mában, Önmagad Szeretni!

Együtt őszintén, Önmagában keresni,

Szeretem, mert ha sírok,

nem kezd el nevetni!

Szenvedés

Lám az ember, itt van, önmagába zárva, számtalan

elvárással. Miért olyan nehéz csak lenni,

egyszerűen, tapasztalni, megélni?

Körbevettük magunkat az elvárás és veszteség

falaival. Ha valami jót tapasztalunk, a félelem

mérgezi a lelkünket tovább.

Örülni, tisztán, könnyen, mint a lélegzet. Vajon létezik ilyen felhőtlenség?

Talán nem csalódunk másokban, nem szükségszerű pofonnak megélni, ami

történik az egyszerűen, csak van.

A fájdalom ott lakozik a csalódásban, elkerülhetetlen,  de minek szenvedünk? 

Vajon őrültség azt gondolni, hogy a fájdalom szükségszerű, előfordul, de a szenvedés nem szükséges?