Monasz

Végjáték

Szabadíts meg önvaló, hogy teremtő lélegzetem valóvá lehessen! Eressz börtönödből, tébolyult nem vagyok! Szerettem egykoron, s tudom Szeretni is tudok!

Gyarló világ, tiszta lelket tántorított, de belül ott a fény, a félelem folyó korcsosult.

Ott vagyok én önvalóm! Feltétlen, szabadíts meg kínomtól hogy jelenem megéljem! 

Egy akarok lenni önnön magam s látni, érezni a létet belül minduntalan. Kényszerű szánalom, széna dühe takarodj! Csorba volt a világ de az ember igenis Tudott! Tudni fog érzéssel, tapasztalni mert hűvös a katlan, s a szólam a zene mi belőle szól csak süket füle lakatlan! Érezni fognak, vétek kegyelme!

Mellőző, mohó világod, véges, tudd hát gyenge a virág és acél a szurok. A keménytől óvakodj!

Szeretünk Szólam, benned a szépség költő s művész a sóhajok hírnöke, anyagi alantas szurok takarodj az erdőbe. A szólamnak fenn a helye vezesse a világot, mert káosz az ember ki szépet még nem látott!

Tavaszra gyúl a még-idő, Szeretni kész az Ember! 

Örök igazság, suttogó ritmusa, tudom s tudod már...

Te leszel a léha,

mert a gyenge győz, s a dolgos préda! 

Monasz

Birtok balga bódulat, martaléka mímelt még-idő. Hajlani a Szerető, szólni képtelen! Hisz nem ő szól, múmia egy halott lélegzeten. Folytotta folyó dühe s somolygó saroktüze. Tenni akart, épített hát óvó kemény falakat.

Csodálta mi övé, öntött aranyat a gyémántra, de silány utánzat lett mi gazdag volt egykoron. Gulág kapu s sorra fedi a halálos korom. Hitvány e tett! Virágból martalék, börtön birtoka, s bűzös rothadás a feltétel, nem tűnik soha.

Birtok börtön, mi nem Szeretet csak mímelt múmia vállán gyászos kerevet. Múltat cipel, munka minden perce. Adni szabadon mint egykoron, többé már nem szeretne!

Kerengő bú, birtok a te neved, aki így tesz tompa tébolyult nem érdemel szerelmet!

Tükör

Tükör Én

Békevaló, az igaz Egy,

szónak csellel, el nem fed.

Látom a szemét, óvatos vagy,

Eltűnő téboly?

Űzött még e Vad?

Együtt nevetni, csendben lebegni,

együtt a mában, Önmagad Szeretni!

Együtt őszintén, Önmagában keresni,

Szeretem, mert ha sírok,

nem kezd el nevetni!

Szenvedés

Lám az ember, itt van, önmagába zárva, számtalan

elvárással. Miért olyan nehéz csak lenni,

egyszerűen, tapasztalni, megélni?

Körbevettük magunkat az elvárás és veszteség

falaival. Ha valami jót tapasztalunk, a félelem

mérgezi a lelkünket tovább.

Örülni, tisztán, könnyen, mint a lélegzet. Vajon létezik ilyen felhőtlenség?

Talán nem csalódunk másokban, nem szükségszerű pofonnak megélni, ami

történik az egyszerűen, csak van.

A fájdalom ott lakozik a csalódásban, elkerülhetetlen,  de minek szenvedünk? 

Vajon őrültség azt gondolni, hogy a fájdalom szükségszerű, előfordul, de a szenvedés nem szükséges?

Smaragd Éden

csak, Tudod!

Bizonyos, érzed, és lassan Tudod,

része a mának, gyógyítja a múltad.

Jövő nélkül, ha szakadék a bizonyosság,

akkor is Ő kell!

Téboly, valóban!

Mintha te lennél,

beleolvadsz a karjaiba,

Tudod, csak itt van a helyed.

Akár meg is halhatnál,

meg is halnál érte!

Mindenem, Csoda valóm,

menedék a Lelke,

az én Drágakövem.

Csodálom, szeretem, mindenhogy,

Gyöngén idegesen,

Férfiként Szerelmesen,

Gyermekin megsebzetten is,

Ő az én Gyémántom…

Egyszerű, Szeretem!

Éter Étek

Üdv, az Éterben, véred veszi a kétség karcos ökle

Csónakban vergődve, remény a holnap, de a gondolat

Az a rohadt gondolat, csak semmibe venne

Zakatol szüntelen, Én felszívódom sodródom.

Csendben nyög a kétség, suttog a remény

Fejemben még is zaj, párbaj téboly! Kemény,

a lélek játéka, hisz szólni nem mer ő sem!

Érezni a szív szokott, de realitása nincsen.

És az elme?

Az a rohadt elme csak kombinál, csacskaság világa,

a szívvel együtt menekülj, ez az ember halála

Szembeszállni nekem kell! Én vagyok a lélek?

Akkor kussban van a „világ” Én, takarja a képet!

Én vagyok én a téboly tetején, hentesbárd kezem

az utolsó perc vesztében, mégis hallgat a szentem!

Hazugság, tudod, gyáva a Szamár,

Kesereg a semmin, Éterén a kanál.

Fejbe csapva tántorog, lenyeli a fáma,

mert hót ziher hogy megint Én esem

Pofára!

Smaragd Éden

Ösztönlény

Örvény a mában, a Tekintet homályba vész,

lassan magával ragad az Örök,

kecses tánc, téboly, s való realitás.

Élet a lélegzete, mámor a hús mely lelkembe váj.

Gondolatban elvész, nem ember többé állatias,

de Angyali csillogó köpenybe burkol, már nincs Én!

Csendes sóhaj, éles lüktetés,

az éjben ördögtánc a pillanat!

Feledni? Oh Soha!

Még-idő fagyj örökbe, mert

várni többé, képtelen vagyok!

Más nem, halál lenne életem,

és keserű katatónia!

A percbe fagyva

Én nélkül lebegni akarok,

karjaiban!